1953-tól a klímaváltozásig – 1. rész

Cikksorozatunkban megvizsgáljuk, hogy a külső térelhatároló épületszerkezetek magyarországi hő- és páratechnikai követelmények körülményei hogyan változtak az elmúlt évtizedekben, és mi várható a jövőben a Föld légkörének folyamatos változása, a klímaváltozás miatt. Sorozatunk arra is választ kíván adni, hogy a múlt ismeretében és a jelen figyelembevételével mi javasolható a jövőre nézve, és mit fogadjunk el a múltból.

1953

A téli külső hőmérséklet

68 évvel ezelőtt az MNOSZ 14185-53 Épü­letfűtés, Hőszükséglet-számítás című Magyar Népköztársasági Országos Szabvány szerint az épülethatároló szerkezeteknél a „külső levegő számításba vehető hőfokai:

• 500 m-en alul Budapestre és a Dunántúlra: –12 °C
• 500 m-en alul az ország többi részére: –15 °C
• 500-700 m magasságban az egész országra: –18 °C
• 700 m-en felül az egész országra: –20 °C.”

A szabvány 6. Melléklete Magyaror­szág számított téli külső hőfokainak izo­termikus térképét, a 8. Melléklete pedig Magyarország leghidegebb napi átla­gos középhőfokainak izotermikus térké­pét tartalmazza. Megállapítható, hogy a 8. Mellékletben közölt hőmérsékletek kb. 10 °C-kal alacsonyabbak a 6. Melléklet megfelelő hőmérsékleteinél, hiszen a 6. Melléklet izotermái nem napi, hanem téli átlagos hőmérsékleteket mutatnak.

1 > 2

A k tényező követelmény

A szabvány többek között tartalmazta a helyiségek előírt belső hőfokait, a szerke­zeti anyagok térfogatsúlyát és a 20 °C-on mért hővezetési tényezőjét. A 15. Melléklet 1. táblázata pedig tartalmazta a k tényezők ajánlott maximális értékeit a Δt függvé­nyében. A táblázatból megfigyelhető, hogy a hőátbocsátási tényező (k, U) értéke a Δt növekedésével arányosan csökken.

Páratechnikai követelmények

A szabványban – a címéből adódóan ter­mészetesen – páratechnikai követelmé­nyekről említés nincs.

1957

A téli külső hőmérséklet

64 évvel ezelőtt az MSZ 15908-57 Épü­letek hővédelme (Hőszigetelése) című szabvány többek között szintén tartal­mazta a helyiségek előírt hőfokait, a szerkezeti anyagok térfogatsúlyát és a 20 °C-on mért hővezetési tényezőjét.

A külső levegő számításba vehető hőfokai pedig megegyeznek az 1953-as szabvány­ban közöltekkel.

R hővezetési ellenállás követelményei

A szabvány 13. táblázata nem a hőátbocsátási tényező követelményeit tartal­mazta, hanem az 1/Λ = R hővezetési ellen­állás követelményeit, de szintén a külső és belső levegő Δt hőmérséklet-különbségé­nek függvényében. Az R követelmények­ből természetesen számíthatók voltak az 1953-as szabvány k követelményei.

Páratechnikai követelmények

A szabvány közölte a levegő páratartal­mát g/m³-ben különböző hőmérsékletek és relatív nedvesség esetén, így számítható volt a harmatponton lecsapódó pára men­nyisége.
Közölték a μ „diffúzióellenállás” számítási módját is.

A ma ismert p_s telítési és p_r rész-páranyomás-görbék számítása még nem szerepelt a szabványban, de néhány gya­korlati tanácsot már megfogalmaztak, amelyek a mai építészek számára is rend­kívül hasznosak:

• „Térelhatároló szerkezetek felületén keletkező páralecsapódás okozói:
  – a levegő túl nagy páratartalma és
  – a határoló szerkezetek túl alacsony felületi hőmérséklete.

Réteges felépítésű határszerkezetek bel­sejében páralecsapódás keletkezését a fenti tényezőkön felül a szerkezeti réte­gek szakszerűtlen kapcsolódása és sor­rendje is előmozdíthatja, ha pl. a szerkezet belső (meleg levegő felőli) oldalán alkal­mazott páraátbocsátó burkolat (pl. fafor­gácslemez) lehetővé teszi páráknak a szer­kezetbe való beszüremlését, továbbá, ha a szerkezet külső (hideg levegő felőli olda­lán alkalmazott páraszigetelő burkolat (pl. klinker, műkő) a szerkezetből kifelé ván­dorló párák eltávozását megakadályozza.”

• „Ha a határszerkezetet övező levegő vár­ható páratartalma egy bizonyos mérték alatt van, a belső felületi páralecsapódás megakadályozható
  – a határoló szerkezetek megfelelő hőszigetelésének biztosításával, vagy
  – a levegő relatív nedvességének szel­lőztetés (légkondicionálás) útján való csökkentésével.A határszerkezetek belsejében történő lecsapódás csökkentése vagy megelő­zése a fentieken felül
  – a meleg levegő felőli oldalon páraszi­getelő (páradiffúzióval szemben haté­konyan ellenálló)
  – a hideg levegő felőli oldalon pedig páraátbocsátó rétegek alkalmazásával történik.”

• „A határoló szerkezetnek minden eset­ben olyan hőszigetelő értékekkel kell bírnia, hogy belső felületének hőmérsék­lete ne süllyedjen harmatpont alá.”
  „Sarokfelületeknél a megnövekedett külső hőleadó felületek miatt a belső páralecsapódásra különös figyelemmel kell lenni, és adott esetben a sarkoknál – részleges – hőszigetelést kell alkalmazni.”
  „Páralecsapódás elkerülését a határszer­kezetek elemein (pilléreken, kereteken stb.) is biztosítani kell.”

• „Időnkénti kisebb páralecsapódás veszé­lyének kitett helyiségek határszerkezetei­nek meleg oldalán nedvességszívó burko­lás készítésére kell törekedni. Erre a célra mészvakolás megfelelő, amely a kelet­kező kisebb mennyiségű párát magába szívja, majd a helyiség páraviszonyainak kedvező változása esetén ismét elpárolog­tatja anélkül, hogy a páralecsapódás ész­revehetően jelentkezett volna.”

A több mint 60 éves szabványok elemzé­sét, a fontosabb megállapítások kiemelését hasznosnak tartom, mert:
– az elveket egyszerűen, abszolút közért­hető módon fogalmazták meg;
– ezek az elvek az építőanyagok sokféle­sége és az építéstudomány fejlődése mel­lett ma is érvényesek, hiszen a fizikai törvényszerűségek nem változtak.

Ha valaki jól az eszébe vési ma az 1953-ban, illetve 1957-ben leírtakat, akkor nem hibázhat nagyot a hő- és páratechnikailag kifogástalan épületszerkezetek tervezése­kor, építésekor.

Forrás: Magyar Építéstechnika 2021/3-4. lapszám