A nedvességhatások bármilyen formája elleni szigetelés komoly kihívás már évezredek óta, hiszen használati tereink szárazsága vagy a tartó- és épületszerkezetek roncsolódásának megakadályozása, de legalább mérséklése alapvető életszükséglet, mely az építéstörténet során egyre kiemeltebb jelentőséget kapott.

Mára a száraz, penészmentes szerkezetek, és a belső tér megfelelő légállapota az egészséges élet alapfeltétele lett.  

„A víz jobban tudja a fizikát, mint mi"... tartja a mondás, így a legkisebb hiba, fegyelmezetlenség esetén is jelentős károk adódnak, melyek kijavítása csak komoly műszaki és költségráfordításokkal orvosolható. Ennek ellenére még mindig gyakori az „ezt mi így szoktuk csinálni, és még soha sem volt baj belőle"... hozzáállás.  

„BEZZEG A HAGYOMÁNYOS SZIGETELÉSEK..."

Szigetelési múltunk egyik legpatinásabb emléke a Millenniumi Földalatti Vasút födémszigetelése... Igaz, hogy még nem bitumen-, mert kátrányalapon készült, igaz, hogy nem is lemez, mert az öntött kátrányba simított jutaszövettel megteremtette a mai bevonatszigetelések alapjait, de a MIÉNK. Első a kontinensen. Aztán sokáig semmi markáns fejlődés (1. kép).

Bitumenes csupaszlemez, bőrlemez, a talajban nedvesség ellen két rétegben, víz ellen négy rétegben. Sok-sok forró bitumenes ragasztással. 5–10 kg/m² anyagfelhasználással, igazolva, hogy nem a (vékony) lemez szigetel, hanem a ragasztó-bevonó bitumen. A lemez csak egyfajta hordozó, ami helyén tartja a több réteg szigetelő masszát. És ami elfelejtődött: az összevasalás, az egyes rétegek zárványmentessé tétele (2. kép).

Még az 1980-as években is gyakran lehetett hallani, hogy „bezzeg a hagyományos szigetelések..." Csak éppen ez az összevasalás felejtődött el. Mert a négyszer egy réteg az ugye nem egyenlő az egyszer négy réteggel...

A tetőn is gyakran probléma volt az egyes rétegek összedolgozása, a rétegenként elváló szigetelő papír – sokáig kátránypapír maradt a köznyelvben és az újságírói szlengben – könnyen felhólyagosodott a bejutó nedvesség vagy a napsütés hatására. Ennek ellenére sokáig megállta helyét a 8-10 évente újabb bitumenkenéssel és gyöngykavics fényvédelemmel ellátott bitumenes vékonylemez tetőszigetelés.

A bitumenes vékonylemezeket a lángolvasztásos technológiával fektethető vastaglemezek váltották fel, ami a helyszíni élőmunka igény csökkentésében játszott szerepet. A bitumen műanyagokkal való társítása (modifikálása) a tulajdonságok jelentős változását hozta, melyhez a hordozórétegek fejlődése is hozzájárult. Kiszorultak a korhadó (pl. papír, jutaszövet stb.) anyagú betétek, helyüket üveg- és műanyag fátylak, illetve szövetek vették át. A modifikálással a bitumenes lemezek tulajdonságai egyre inkább a műanyaglemezekre jellemző sajátosságok irányába mutatnak. Ez a mechanikai jellemzők terén előremutató, hiszen a szakítóerő, szakadó nyúlás, hőállóság, hideghajlíthatóság javulása egyértelműen a minőség, ezen keresztül a várható élettartam növekedését eredményezi.

A modifikálás mindkét változata ismert és alkalmazott, a mindenkori igényeknek megfelelően (pl. SBS-modifikálású lemezek mélyépítési vagy téli felhasználása, illetve APP-modifikálású termékek nyári körülmények közötti beépítése, stb. ).

A műanyaglemezek körében az idő- és korrózióállóság javítása érdekében először a vastagság növekedett, manapság a környezet- és egészségvédelmi szempontok magasabb szintű kielégítése (a lágyító-, illetve klórmentes anyagösszetétel, illetve oldószer helyett forrólevegős hegesztés stb.) a fejlesztés elsődleges szempontja.

Szomorú, hogy az elmúlt két évtizedben szinte teljes mértékben megszűntek a hazai vízszigetelőanyag-gyártók; a globalizáció e téren is csak a nagy, nemzetközi cégeknek kedvez. Olyan termékektől és gyártóktól (Akvabit, Hungisol, Taurus, Neoacid, KEMIKÁL, Újkígyós stb.) vettünk búcsút, melyek – ha nem is a világszínvonalat képviselték – de hazai gyártás-fejlesztés eredményei voltak.

MÉLYÉPÍTÉSI SZIGETELÉSEK

A legtöbb innováció talán a mélyépítési szigetelések terén történt. Az egyes lemeztípusok fejlődését már említettük, de a szemléletváltás, egyes „alternatív" megoldások itt jelentek meg leginkább. Erőteljesen nő a bevonatok (bitumenmasszák, diszperziókkal javított cementhabarcsok stb.) alkalmazása, melyek a „teljes felületi tapadás" elvén minden mögéfolyást megakadályozhatnak. A jó tapadás miatt – bizonyos korlátok mellett – a belső oldali alkalmazás is lehetséges, a felhordást például a gépi szórás tovább gyorsítja (3. kép).

A hagyományos szigetelések alternatívájaként jelentek meg olyan anyagok, melyeknél a halmazállapot-változás következtében alakul ki a szigetelő képesség (bentonittal töltött hullámpapír vagy geotextília, a hozzá tartozó tömítőmasszákkal). Itt megszűnik a hagyományos szemlélet, az átlapolás és a sarokképzések ugyan megmaradnak, de a tekercsek „átszegezése" csak a duzzadva-kocsonyásodás szigetelő elvének értelmezését követően fogadható el (4 . kép).

Jelentősen nő a vízzáró vasbetonszerkezetek alkalmazása, melyhez a megvalósításhoz szükséges tervezési és kivitelezési fegyelem javulása következtében elért jó eredmények, kedvező tapasztalatok is hozzájárulnak.

El kell fogadni, hogy a látszólagos „egyszerűség" mellett a korlátozott repedéstágasságra való méretezés, a tömörséget és vízzáróságot fokozó különleges adalékszerek és betonösszetétel alkalmazása mellett a mozgási és munkahézagok, az áttörések egyenértékű kezelése is elengedhetetlen.

A jelenlegi hazai szabályozás e szerkezeteket „csak" a vízzáróság követelményének teljesítésére jogosítja, vízhatlansági igény esetén kiegészítő intézkedés, például lemez- vagy bevonatszigetelések együttes alkalmazása indokolt.

A kapillárisokat és üregeket kitöltő impregnáló emulziók, habarcsok, műgyanták nem csak a szerkezetek javítása, utólagos szigetelése esetén alkalmazhatók, egyes gélek a tégla vagy betonszerkezetek részleges vagy teljes zárásán túl az épületen kívüli talaj telítésével fejtik ki szigetelő hatásukat ( 5. kép).

A lassan két évtizedes múlttal rendelkező, ún. „nyílt vízszint-tartásos" rendszerek a többszintes mélyépítési szerkezetek legmegbízhatóbb megoldásai lettek. Ezeknél a több pinceszinttel létesülő épületek körül, a munkagödör megtámasztására, a talajvíz kirekesztésére, a szomszédos ingatlanok alapfalainak megtámasztására, esetleg éppen alapozási célzattal cölöp- vagy résfalak létesülnek, melyek – vízzáró kivitel esetén – egyes szigetelési feladatokat is elláthatnak.

A vízzáró agyagtalajba behatoló, zárt cölöp- vagy résfalak megoldják a talajvíz kirekesztését, az átszivárgó csekély mennyiség a falakon alkalmazott dombornyomott szivárgólemezek, és az alaplemezek alatti paplanszivárgó segítségével összegyűjthető, és az alapterület függvényében telepített átemelő kutakból szivattyúk segítségével elvezethető. E megoldás kis mennyiségű vízbetörés mellett, vízjogi engedélyek alapján üzemeltethető (6. kép).

Komoly szemléletváltás történt az időszakos hidrosztatikai nyomással rendelkező nedvességhatások elleni védelemben. Az egykori kőagyag szivárgócsövek ma perforált, szűrőfátyollal és az ellenőrzés-tisztítás lehetőségét is adó aknákkal egy rendszer részei, melynek újszerű elemei a felületi szivárogtatás dombornyomott lemezei. Ez utóbbiak az utólagos szárítás, a vízhatások elleni beltéri védelem terén is újszerű megoldásokat hoztak.

TETŐSZIGETELÉSEK

A tetőszigetelések terén a változás jellemzően alkalmazástechnikai jellegű: egyenes rétegrendek esetén alig találkozunk ragasztásos rögzítéssel, a szigetelés egyre inkább szerelő jellegű munka lett. A hőszigeteléssel történő lejtésképzés, a mechanikai vagy kavicsleterheléses rögzítés kiküszöböli a teljes felületű leragasztás valamennyi hátrányát: elmarad a rétegek együttmozgása, nincs többé gőzpárna, mivel a szabadon fektetett tetőrétegek között a gőznyomás kiegyenlítődik. Páraszellőző idomok is már csak a tetőszigetelések felújításánál jelennek meg.

A bevonatszigetelések térhódítása elsősorban az erkélyeken, teraszokon jellemző. Mint minden új szerkezetnél, itt is az „újdonság"-jelleg, egyes tulajdonságok túlértékelése előnyösebb pozíciót eredményez, míg a sietség a minőség rovására megy. A teljes felületű tapadás miatt nő a repedési hajlam, és vizes aljzat felett a gőznyomásból adódó feszültségek kiegyenlítődése kérdéses.

A kontakt módon ragasztott burkolatok egyes lapjainak cseréje már roncsolhatja a bevonatszigetelést, s egy új burkolat készítésekor már hiányozhat az információ, miszerint itt csupán egy vékony réteg biztosít vízhatlanságot. A javítás, csere igénye gyakran hamar eljön, mert a burkolási fegyelem szintén alacsony színvonalú: elmarad a kétoldalas ragasztás, gyakori a gyári anyagkeverékek helyszíni módosítása, vagy az árverseny miatt gyenge minőségű anyagok alkalmazása.

A teljesítményelvű szerkezettervezés azt diktálja, hogy alkalmazásuk erkélyek, függőfolyosók esetén helyénvaló, mivel itt „csak" a szerkezetek (korrózió elleni) védelme szükséges, míg terasztetőknél a belső tér megfelelő komfortfokozata és a rétegrendbe épített anyagok (pl. hőszigetelés) tartós működőképessége hosszú távon lemezes szigetelésekkel oldható meg.
Ugyan a tetőszigetelésekhez köthető változás, de ismét inkább a kőműves, és/vagy burkoló szakmát érinti a terasztetők burkolati rendszereinek átalakulása. A fejlődés itt is a szerelt jelleg irányába mutat: a ragasztott burkolatok helyett előtérbe kerültek az ágyazott rendszerek, melyek nyilvánvaló előnye, hogy fagyra nem érzékenyek, és – állítható alátét lábak, nyílt hézagos burkolatok esetén – a lejtésmentes kialakítás sem kizárt.

Kedvezőtlen viszont az egykori szűrőbeton mellőzése, pedig ez gyors vízáteresztést tett lehetővé, így a viszonylag gyenge cement-homok keverékbe fektetett „hagyományos" burkolatok is több évtizeden keresztül ellenálltak a fagy roncsoló hatásának. A mai esztrichbeton víztorlasztó hatású, így a vékony ragasztásra lényegesen nagyobb igénybevétel hat, de maga a tömör anyagszerkezet is víztartó hatású.

Ugyan a burkolati aljzat alatti vízelvezetés – a felületszivárgók megjelenésével – a régi durvahomok réteghez viszonyítva lényegesen biztonságosabbá vált, de az esztrichbetonban és a ragasztó-hézagoló anyagokban lévő kioldható anyagok a vízelvezető rendszerek jelentős eltömődését, vagy homlokzati vízköpők esetén esztétikai károkat okoznak (7. kép). A biztonság felé történő váltás a szűrőbeton visszatérését kívánná, míg ennek technológiai korlátai esetén az esztrichre felhordott bevonati szigetelés mérsékelheti a csapadék beszivárgását.

ÜZEMI-HASZNÁLATI VÍZ ELLENI VÉDELEM

Egyfajta elmaradás van a szigetelések harmadik, az üzemi-használati víz elleni védelem területén. A korhadó betétes bitumenes vékonylemezek alkalmazása – szerencsére – már itt is feledésbe merült. Az elmúlt 30 évben használt anyagok és technológiák igazodtak más szigetelési területekhez, és e téren is a bevonatszigetelések jelentős előretörése tapasztalható, ám az egyes termékek beépítési utasításain túlmutató, általános tervezési és alkalmazási irányelvek hiányában jelentős károk adódnak.

Az erkély- és teraszszigetelésekhez hasonlóan, e területen is nagy jelentősége van a burkolatok szakszerű kialakításának, hiszen ezek tönkremenetele – különösen az ún. „kontakt" rendszerek esetén – a szigetelés károsodását is jelenti egyben. Épp e területen tapasztalható a megvalósítás legnagyobb problémája, mivel e burkolati rendszerekkel együtt létesülő bevonatszigetelések kivitelezői leggyakrabban a burkoló szakma képviselői, akik nem rendelkeznek a szigetelésekhez szükséges átfogó szakmai ismeretekkel, ezért e szigetelések „egységes minősége" kérdésessé válik (általános felületek, hajlatok, dilatációk, víznyelők, áttörések, küszöbök szigetelésének egyenértékűsége) (8. kép).

KÜLÖNLEGES IGÉNYEK

A szigetelő szakmában már a közeli jövőben számolni kell a különleges igények elterjedésével; ez a terepszint alatti terek igényes használatát jelenti, melyhez a gyorsan kivitelezhető és megbízható vízzáró és vízhatlan megoldások válnak szükségessé.

A tetők teraszként, tetőkertként történő hasznosítása a látvány és közvetlen környezetünk ökológiai egyensúlya érdekében egyre gyakoribb lesz; ez kis rétegvastagság esetén a szigetelés védőrétegeként értékelhető, míg az intenzív telepítés saját pihenőkertet vagy közpark szintű hasznosítást eredményez (9. kép).

A tetőszerkezetek a megújuló energiaforrások hasznosítására is kiváló lehetőséget teremtenek; a korábbról ismert kollektorok mellett megjelentek a napelemek, melyek a legnagyobb mértékben benapozott tetőszigetelések felületére kasírozva termelnek elektromos áramot (10. kép).

Teljesen új területként jelentkezik viszont a magastetők rétegeiben indokolt kiegészítő szigetelések kérdésköre.

A mai, „mediterrán" jellegű építészeti divatirányzat a tetők hajlásszögének további csökkenését eredményezi, és egyre gyakoribb a tető „ötödik homlokzatként" történő építészeti megformálása. Ez a „csak" vízzáró teljesítményfokozatú (és nem vízhatlan!) tetőfedések hajlásszögének további csökkenéséhez vezet, illetve a homlokzatképzéseknél megszokott építőanyagok (pl. kő, tégla, fa, fémlemezek stb.) kerülnek fel a tetőkre (11. kép).

SZAKMAI OKTATÁS

Jelentős változást értünk meg a szigetelésekhez kötődő alkalmazástechnikai kérdésekben. A szakmai szövetségek között elsőként alakult ÉMSZ (Épületszigetelők, Tetőfedők és Bádogosok Magyarországi Szövetsége) „felnőtt korba lépett", és az építési szakipar adott szegmensében meghatározóvá vált. Célkitűzéseinek megfelelően a szakmai oktatás fejlődésében és a szakmai színvonal emelésében fejti ki tevékenységét. Ezen belül aktívan részt vesz a tetőfedő és a szigetelő szakmunkás képzésben és továbbképzésben, illetve szakmai (Tetőszigetelés, mélyépítési szigetelés, zöldtető, alátéthéjazat témájú) irányelvek sorozatával pótolta a szabályozásban a korábbi ÉKSZ, és egyes szabványok visszavonásával keletkezett űrt. E sorba tartoznak további szabálygyűjtemények (bádogos munkák, cserépfedések, műanyag tetőszigetelések) is (12. kép).

A szigetelő munka szakmai színvonalának emelésében további meghatározó szerepet játszott a BME Épületszerkezettani Tanszékén már hat alkalommal lezajlott épületszigetelő szakmérnöki másoddiplomás képzés is, mely több tucat magas felkészültségű, a szakértésben, tervezésben, forgalmazásban, kivitelezésben, oktatásban elhelyezkedett szakmérnököt adott.

FELELŐS ÉPÍTTETŐI MAGATARTÁS

Szigeteltünk, szigetelünk, és szigetelni fogunk... Ez nem kérdés. A továbblépés iránya a leggyengébb pontok felszámolása, mely az elmúlt 4-5 évben – a gazdasági visszaesés következtében – egyértelműen az alacsony ár minőséget rontó hatása, ami a műszaki teljesítményen túlmenően a szakszerű munkavégzés feltételeinek, és a már elkészült szerkezetek védelmének hiányát is jelenti. A munkanemek egymást követő sorrendje, az elkészült vízszintes szigetelések „felvonulási terület" jellege (betonacél szerelés, gépészeti szerelés, homlokzati állványozás, kertészeti munkák stb.) felvetik a felelős építtetői magatartás, kérdéskörét.

Az építtető ugyan hivatalból „laikus", ezért közrehatása gyakran megbízotti (pl. beruházó, lebonyolító, műszaki ellenőr, stb. ) szerepkörben, a nem megfelelő időben, vagy a helytelenül meghozott döntések formájában érhető tetten.

Talán emlékszünk gyerekkorunk egyik meséjére: „Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte..." A 21. század második évtizedének elején szigetelő szakipari átköltésben ez így hangzik: „...az egyik megtervezte, a másik megcsinálta, a harmadik irányította, a következő koordinálta, valaki ellenőrizte és átvette, majd a legvégén (esetleg) kifizették ...és mégis rossz lett..."

Tegyünk ellene, és szigeteljünk lelkiismeretesen!

Horváth Sándor
okleveles építészmérnök, építési szakértő
egyetemi adjunktus
az Épületszigetelők, Tetőfedők és Bádogosok
Magyarországi Szövetsége alapító tagja
a Nemzetközi Tetőfedő Szövetség (IFD) volt elnöke