Bár az építési technológiák egyre rohamosabb gyorsasággal változnak, mégis elmondhatjuk, hogy napjainkban még mindig az egyik leggyakoribb és leginkább ismert felületképzési mód a vakolás. A hagyományos, helyszínen kevert vakolatokat azonban lassan kiszorítják a gyárilag előkevert szárazhabarcsok és a feldolgozásra kész vékonyvakolatok. A következőkben a vakolás leggyakoribb kivitelezési hibáit mutatjuk be.

Alapfelület

A vakolatok jellemző kivitelezési hibáinak első csoportja az alapfelülettel kapcsolatos. A vakolandó alapfelületnek teherbírónak, száraznak, por-, szennyeződés-, fagy-és kivirágzásmentesnek kell lennie. A laza, málló részeket el kell távolítani. Amennyiben az alapfelület nem felel meg ezeknek a követelményeknek, úgy a vakolat megfelelő tapadása nem biztosítható. A tapadás mellett a felület nedvszívása is fontos kritérium. Jó vakolatot csak olyan alapfelületre lehet készíteni, melynek nedvszívása és tapadása egyenletes. Sok esetben ezt alapozással, tapadóhíddal, gúzolással vagy nedvszívás-kiegyenlítő réteg felhordásával lehet csak biztosítani. További fontos tudnivaló, hogy nem minden kötőanyagú vakolat alkalmas minden alapfelületre. Az egyre bővülő termékkínálatokban mindig akadhatnak olyan anyagok, melyek nem férnek össze egymással, ezért az anyagok megvá­sárlásakor mindenképpen tisztázzuk ezt is.

Az alapvakolat

Az alapfelület előkészítése után hordható fel a tulajdonképpeni alapvakolat. Itt is nagyon fontosak a gyártói előírások, melyek meghatározzák a felhordás módját (géppel vagy kézzel), az egy rétegben felhordható maximális rétegvastagságot és a felületképzés módját (kidörzsölés, glettelés). Jellemző hiba lehet a többrétegű felhordás (pl. nagyobb szükséges vakolatvastagság) esetében a „friss a frissbe” elv helytelen értelmezése. Ennek lényege, hogy a több rétegben felhordott vakolatok esetében az egyes rétegek között addig (és csak addig) kell várni, amíg az első réteg már kellően megszilárdult (nincs már számottevő alakváltozása), de még friss annyira, hogy a kötés a ráhordott következő réteggel együtt fejeződik majd be. Ezzel biztosítható, hogy a végleges szilárdság elérése után ezek a rétegek együtt fognak dolgozni. Míg ez az időtartam mész-cement kötőanyagú vakolatok esetében 6-8 óra is lehet, addig a beltéri gipszes vakolatok esetében maximum 15–20 perc!

Fontos fogalom a gyártók által szintén megadott, úgynevezett várakozási idő. Ez az az időtartam, aminek eltelte után hordható fel a következő réteg. Ha a várakozási időket nem tartják be, akkor a felhordott következő réteg által bezárt nedvesség előbb-utóbb mindenképpen távozik, de közben károsítani fogja a fölötte lévő rétegeket (pl. foltosodást okozva).

Az időjárási körülmények

A vakolási munkák (a betonozáshoz hasonlóan) a nedves technológiák közé tartoznak, ami azt jelenti, hogy a bedolgozáshoz és a megfelelő kötés kialakulásához elen­gedhetetlenül fontos a víz jelenléte. Emiatt egyáltalán nem mindegy, hogy milyen időjárási körülmények között vakolunk!

Ősszel és télen, amikor az alacsony hőmérséklet magas páratartalommal párosul, a vakolatok kötése drasztikusan lelassulhat, adott esetben le is állhat. A még meg nem kötött vakolat a hajnali páralecsapódásból a korábban leadott nedvesség egy részét vissza is veheti. Nyáron a helyzet fordított. Nagy melegben vagy egy erősen nedvszívó alapfelület szakszerű előkésztésének lemaradása esetén a vakolat még a kötés lezajlódása előtt elveszti a nedvességtartalmát (ilyenkor mondjuk, hogy a vakolat „megég”), és emiatt a kötés már nem is tud befejeződni. Az ilyen vakolat porlik, kellő szilárdság híján hamar tönkremegy.

Az időjárási körülmények betartása külö­nösen fontos a színezővakolatok esetében, hiszen a legtöbb kifoltosodás és esztétikai probléma erre vezethető vissza.

További információ: www.baumit.hu