Törőcsik Mari, a Nemzet Művésze halálhírére felelevenítettem személyét, mely emlékezetes volt számomra Sokáig nem igazán értékeltem művészetét, de ez egészen addig tartott, amíg személyesen meg nem ismertem. Személyisége lenyűgöző volt, akkor már sok rutinnal.
Nagyon jóban volt Schwajda Györggyel, az Új Nemzeti Színház kormánybiztosával, akinek igazgatása alatt 10 évig dolgozott Szolnokon, és aki nem egyszerű partnere volt az Arcadom Építőipari Rt. által vezetett kivitelezői konzorciumnak. Nem volt egyszerű ember, zárkózott volt, sértődős, nem volt könnyű vele dolgozni, a megnyitó előadásra el sem jött.
Törőcsik Mari Garas Dezsővel együtt többször kijött megnézni az építkezés előrehaladását, először talán 2000-ben. Ha jól emlékszem Törőcsik Marinak Trabantja volt, Garas Dezsőnek Wartburgja. Beálltak az építési területre, a csomagtartóból elővették a magukkal hozott felszerelésüket, kesztyűt, bakancsot. A védősisakot én adtam nekik. A vasbetonszerkezet építése folyt, és mi mentünk a földszinten, a daru éppen egy vasbeton gerendát emelt be. Törőcsik Mari felnézett és rákiáltott Garasra „Te Dezső! Ha ez most a fejünkre esik, és itt együtt meghalunk, milyen világszenzáció lenne!” Kb. egy évvel később, már állt a színpad és én felmentem vele a ”világot jelentő deszkákra” – deszka még nem volt rajta – de a nézőtér kontúrja székek nélkül is állt, amikor megállt mellettem, kinézett a „nézők” felé, oldalra és hangosan megállapította: „Hát ezek ott engem nem látnak!” És milyen igaza volt, ez nekünk fel sem tűnt még akkor.
Eredetileg a Nemzeti Színház vázlattervét, még egy városligeti helyszínre, egy Igor Popov nevű orosz építész készítette. Amikor, a Főváros ellenállása miatt, a terv átköltözött a Duna partra, már Siklós Mari volt az építész. Elmondta, hogy két dolgot hagyott meg az orosz építész tervéből, az egyik a Colosseum formájú (kerek) nézőtér volt, a másik a nézőteret körülölelő folyosó, amely ablakkal nézett a külvilágra. (Tisztelet az elődöknek) Az első valóban azt jelentette, hogy a nézőtér egy részéről a színpad egy részét nem lehetett látni. Siklós Mari később nekem ezt azzal magyarázta, hogy a színháztervezés egyik szabálya, hogy a nézőtér legalább 80%-áról kell látni a színpad 100%-át, míg a maradék 20%-áról a színpad legalább 80%-át. Amikor mi építettük, akkor a nézőtér középén lehetett lejönni és jobbra – balra bemenni a sorba, egészen a falig. Később átépítették, középre húzták a sorokat, és ma már két irányból, a fal mellől lehet bemenni az ülőhelyekre. Így talán jobb lett.
Később Kaposváron találkoztunk, ahol Schwajda volt az igazgató és Törőcsik Mari „első halála” (négy napig volt kómában és hosszan lábadozott) utáni bemutatóját tartotta, az orosz Anatolij Vasziljev rendezésében Marguerite Duras, „ Naphosszat a fákon” című színművében. Emberfeletti munkát végzett.
Később még kétszer találkoztunk, először Schwajda György búcsúztatóján a Nemzeti Színház bejárat előtti teraszán, rövid megemlékezést tartott, majd ugyancsak szólt néhány szót 2015-ben a volt színházigazgató szokatlan méretű szobrának avatásán. Ekkor csak véletlenül voltam jelen, mert a közelben dolgoztam és mentem munkahelyemre, amikor egy gyülekezetre lettem figyelmes. Viszonylag szerény létszámú közönség jelenlétében felállították a szobrot, melyet a miniszterelnök és a Nemzeti új igazgatója leplezett le. Törőcsik Mari itt is megemlékezett közös munkájukról. Ott volt Schwajda György özvegye és fia, akik mit sem tudtak az egészről, az esemény előtt két nappal szóltak nekik, hogy jöjjenek el. Véleményük szerint, Schwajda, aki rendszerint kerülte a nagyobb társaságot, ha látta volna, kinevette volna Varga Imre neves szobrászunk – nem a legsikeresebb alkotását, mely az ott található színész nagyságok szobrai közül aránytalanul, messze kiemelkedik.
Bálint Péter
Magyar Építéstechnika,
a szerkesztőbizottság elnöke