Interjú Wagner Ernővel, a Magyar Mérnöki Kamara elnökével
A szakmai közéletben ritka példa történt: a Magyar Mérnöki Kamara elnökét második ciklusára is megválasztották. Wagner Ernő a tagság bizalmát nemcsak megőrizni, de erősíteni is tudta. Vele beszélgettünk a szakma előtt álló kihívásokról és lehetőségekről beszélgettünk érintve a munkaellátottság kérdését, a digitalizációt és a fiatalok bevonását is. Szóba kerültek a kamarai szolgáltatások, a közösségépítés, és a mérnöki tekintély visszaszerzésének felelőssége is.
Most, hogy megkezdődött a második ciklusa, milyen célt tűzött ki maga elé, amit mindenképp szeretne megvalósítani, és amire az első ciklusban esetleg nem került sor?
Az első ciklusban a célkitűzéseink javarészt teljesültek. Vannak olyan eredmények, amiket évtizedek alatt nem sikerült megvalósítani, ilyen például, hogy a kamarai tagoknak most már térítésmentes a szabványokhoz való hozzáférés. Régi vágyunk volt az is, hogy saját székhelyünk legyen – ugyan nem teljesen saját tulajdon, de az ÉKM (Építési és Közlekedési Minisztérium) jóvoltából hamarosan megvalósulhat a Köztestületek Háza, amit önköltségesen tudunk majd bérelni. A projektet a Magyar Művészeti Akadémia bonyolítja le, jelenleg közbeszerzési eljárás alatt áll.
Mit érez az elmúlt négy évben olyan lépésnek, ami jelentősen előrelendítette a mérnöki kamara működését?
Azt gondolom, az egyik legjelentősebb változás – ami talán a társadalom számára is kiemelkedően fontos –, hogy a műszaki ellenőrök és műszaki vezetők kamarai tagsága kötelezővé vált. Ennek következtében ezekben a tevékenységekben már nem lehet úgy eljárni, hogy ne vonatkozzon rájuk etikai kontroll. Korábban sok esetben találkoztunk szakmailag, etikailag aggályos magatartással, különösen a műszaki ellenőrzés területén. Mostantól egy morális korlát gátat szabhat az ilyen jellegű gyakorlatoknak, legalábbis bízunk benne. Elfogadtuk az új etikai és fegyelmi szabályzatunkat, ami védi a tisztességesen dolgozó mérnököt, és a kevésbé jó mérnököt rendszabályozza. Ez nemcsak a szakmának, de a társadalomnak is komoly érdeke.
Fontos előrelépésnek tartom, hogy a mérnök igazságügyi szakértők túlnyomó többsége – 800-1000 főről van szó – egyúttal nem csak az Igazságügyi Szakértői Kamara, hanem a mérnöki kamara tagjai is. Ez azért kulcsfontosságú, mert a bírósági eljárások során készített szakvélemények fölött korábban nem volt érdemi szakmai kontroll. Gyakran még akkor sem lehet megkérdőjelezni egy szakértői véleményt, ha az nyilvánvalóan hibás – szélsőséges példával élve azt állítja, hogy a víz fölfelé folyik. A jelenlegi szabályozás szerint az igazságügyi szakértői kamarának fel kell függesztenie az eljárást a per idejére, így nincs lehetőség a szakmai hibák kivizsgálására. A Magyar Mérnöki Kamara szabályzata ezzel szemben világosan kimondja: ha egy mérnök szakmailag szabályt szeg, azt ki kell vizsgálni. Mivel a mérnöki tevékenységhez – így az igazságügyi szakértéshez is – kamarai tagság és jogosultság szükséges, ez a tevékenység a mérnöki kamarai keretbe kerül. A kamara tehát biztosítani tudja, hogy ne szülessenek olyan bírósági ítéletek, amik megalapozatlan szakvéleményeken alapulnak. Bár ez a szabályozás még sokak számára új, és idő kell, mire beépül a gyakorlatba, meggyőződésem, hogy ez rendkívül fontos társadalmi érdek. Kiemelten fontos, hogy ezt a szerepet a jövőben is erőteljesen felvállaljuk.
Hogyan változott a hozzáállása az elnöki szerephez az első és a most kezdődő második ciklusa között? Mit lát másként, mint négy évvel ezelőtt?
Jelentős különbséget érzek a két ciklus kezdete között. Amikor először vettem át az elnöki feladatokat, egy vitákkal terhelt szervezetet örököltem. Az elmúlt négy év egyik legfontosabb eredménye számomra az, hogy ez a légkör mára konszolidálódott. A küldöttgyűlések és a választmány ülései az első év után nyugodt, konstruktív hangulatban zajlottak, ami korábban nem volt jellemző. Az elnökség összetétele ugyanakkor kezdetben eléggé heterogén volt – talán ez a legtalálóbb szó – a tagok nagyon eltérően gondolkodtak. Minden esetben sikerült megtalálni a közös célt, de ez gyakran „vérrel, verejtékkel és könnyekkel” járt. Most úgy látom, egy egységesebb szemléletű, jobban együttműködő elnökség állt össze, ami már önmagában könnyebbé és hatékonyabbá teszi a munkát. Nem barátokra van szükség, sokkal inkább egyetemes értékek mentén dolgozó kollégákra. Ehhez hozzájárul az új alapszabály is, aminek nyomán az elnökség létszáma 17-ről 12 főre csökkent. Ez nemcsak operatívabb működést tesz lehetővé, de a közös hang megtalálása is gyorsabb és egyszerűbb lesz. Röviden, a következő ciklusnak most sokkal átláthatóbban, céltudatosabban, és talán egy kicsit nyugodtabban állunk neki.
Mi határozza majd meg a következő négy évet? Milyen új lépésekre számíthatunk, milyen ügyek kerülnek a fókuszba?
Elsősorban a gazdasági környezet határozza meg a következő négy évet. Jelenleg az egyik legsúlyosabb, a mérnöktársadalmat foglalkoztató probléma a munkaellátottság hiánya. Nincs elég megrendelés, nincs elég terv – ez nemcsak szakmai, hanem társadalmi kockázat is. Fontos lenne legalább a tervezési folyamatokat biztosítani, mert ha most nem készülnek tervek, pár év múlva ugyanaz a kapkodás kezdődhet, mint 2017–2018 körül: gyorsan, nyomás alatt kell majd dolgozni, ami rontja a minőséget. Ilyenkor sokszor olyanok is a piacra kerülnek, akik talán nem rendelkeznek a megfelelő felkészültséggel. Egy másik fontos kérdés a mérnökök társadalmi megítélése és szerepe. A ránk vonatkozó törvény például „a magyar építészetről” szól, ami félrevezető, mert a mérnökök jelentős része közvetlenül nem is az építéshez kötődik. Az építési szektorban az építkezések hatvan százaléka ráadásul nem is magasépítés, a magasépítések hatvan százaléka pedig nem feltétlenül építészet. A törvény elnevezése tehát nem tükrözi pontosan a mérnöki tevékenységek sokszínűségét és súlyát. Fontos cél, hogy a mérnökök elismerése jogszabályi, nyelvi és társadalmi szinten is pontosabb legyen.
Kezdeményeztük azt is, hogy a Prima Primissima díj esetében a mérnökök önálló kategóriát kapjanak. Jelenleg az építész (aki egyébként diplomája szerint túlnyomó részben építészmérnök) díjkategória még megvan, de az a mérnök, aki például egy hídszerkezet állékonyságát biztosítja vagy komplex energetikai rendszert tervez, ebben a körben nem kaphat elismerést. Egy okleveles mérnök ugyanannyit tanul, mint egy orvos vagy egy jogász, mégsem illeti meg őt a doktori vagy ezzel egyenértékű szakmai cím, amit Európa számos országában automatikusan megkapnak a kollégák. Tágabb értelemben pedig az is kérdés, miért nem a mérnököktől várjuk a választ az olyan fenntarthatósági kérdésekre, mint a vízgazdálkodás vagy az energetika? Miért nem egy mérnök mondja ki, kell-e duzzasztani, vagy nem?
Vegyük példának a nagymarosi vízlépcsőt: ha ez a létesítmény megépül, mostanra annyi energiát termelhetett volna, ami éves szinten önmagában kiváltaná Magyarország teljes szén-dioxid-kibocsátását. És akkor még nem beszéltünk az energetikai megtérülésről vagy az elektromobilitás valós lábnyomáról. Ezek mind olyan ügyek, ahol a mérnöki tudás nélkülözhetetlen – ezt el kell végre ismerni, nemcsak szakmailag, hanem társadalmi szinten is. A kamara jövőjéről pedig annyit, ezeket a kérdéseket nekünk kell megfelelően tálalni a társadalom felé, nem pedig a romantikus idealistáknak.
Van-e a kamarának terve vagy víziója arra, hogyan lehet a fiatal mérnököket jobban bevonni, integrálni a szakmai közösségbe? Hogyan lehetne, hogy ne csak kötelező tagságként tekintsenek rá, hanem közösségi élményként?
A legutóbbi tisztújításkor az elnökség átlagéletkora mindössze három évvel csökkent, de mégis látunk ebben is előrelépést. Bíztató, hogy az elnökségbe három negyvenes, fiatalabb szemléletű tag is bekerült. Ez korábban nem volt jellemző – legfeljebb elszigetelten akadt egy-egy fiatalabb kolléga, de nem ilyen arányban. Most már látszik, hogy ezzel a kérdéssel komolyabban tudunk foglalkozni. Nagyon számítok az új elnökségi tagokra, és bízom benne, hogy nem üres lózungokkal, hanem valódi tartalommal közelítik majd meg a fiatalok megszólítását. Jó példa erre a pécsi elnök, aki szintén fiatal és elnökségi tag is. Baranya vármegyében konkrét programokat szerveznek a fiatal mérnököknek, nemrég például egy nagyon jól sikerült majálist tartottak. Persze ez önmagában nem a kamara fő feladata, ám ezek a kezdeményezések a közösségteremtés, a kapcsolatépítés szempontjából roppant hasznosak. A fiatalok már jelezték is nekem, hogy számos ötlettel fognak bombázni, ezt pedig alig várom.
Van arra esély, hogy a kamara az oktatással is szorosabban együttműködjön? Saját tapasztalatom, hogy egyetemistaként nem nagyon találkoztunk a kamarával, és a diploma után sok dolog meglepetésként ért minket: például, hogy szükséges a tagság, a jogosultság és az engedélyek. Tervezik, hogy ez a folyamat átláthatóbbá váljon a fiataloknak?
Igen, törekszünk rá, de most főként az Építőmérnöki Kar aktív ebben: rendszeresen keresnek minket az együttműködésre, és sokszor vagyok a diplomaosztóikon is, ahol a végzősöknek van lehetőségem néhány biztató szót mondani. Most a Gazdaság-és Társadalomtudományi Karral próbáljuk újra felvenni a kapcsolatot a gyakorlati projektötleteken keresztül. Ilyen például az a feladat, amit egy hallgatónak adtunk: vizsgálja meg, hogy tudna a kamara saját biztosítási rendszert működtetni, ha már az építésgazdaság évi 8000 milliárdos piac, amiből legalább 500 milliárdnyi mérnöki és építészeti tevékenységre jut. A tervezők, műszaki ellenőrök, műszaki vezetők, mérnökszakértők és lebonyolítók évente körülbelül kétmilliárd forintot költenek szakmai felelősségbiztosításra. Miért ne lehetne ezt a rendszert saját kézbe venni? Egy mérnöki biztosítási társulás megtartaná az ebből származó hasznot a szakmán belül, és kedvezőbb feltételeket kínálhatna a tagoknak. Az ügyintézés is egyszerűbb és barátságosabb lehetne. Egyébként két éve minden kamarai tagra és nyilvántartott hozzátartozójára élet- és balesetbiztosítást kötünk. Bár közgazdaságilag ez veszteséges, mégis vállaljuk, mert fontos az egymás iránti felelősség. A biztosítási társulás létrehozása nemcsak logikus, de szükségszerű is. Remélem, a területi kamarákkal közösen ebben előbb-utóbb lépni fogunk. Meggyőződésem, hogy ezt meg kell tennünk.
Az eredeti kérdésre visszakanyarodva, a műegyetemi hallgatók már most részt vesznek ilyen gyakorlati kutatásokban. Egy másik hallgatói projekt azt vizsgálja, miért számol a rendszer automatikusan ötven százalékos építészeti hányaddal a tervezések során. Ez ma már sok esetben nem tükrözi a valóságot, és az épületgépész, a villamos tervező vagy a tartószerkezeti mérnök szerepe egyre meghatározóbb. Nem lehet már „egy méter vastag falakkal” mindenre megoldást találni. Ez a valóság, és ezt a közgazdasági, szakmai arányt is újra kell gondolni. Azt reméljük, hogy az ilyen típusú gyakorlati együttműködések közelebb hozzák majd a hallgatókat a kamarához. Mert az a cél, hogy ne csak a diploma után találkozzanak velünk először, hanem már a képzés során is világos legyen, mit jelent kamarai tagnak lenni – szakmailag, közösségileg, emberileg is.
A tagdíjakról is sok szó esik. Egy pályakezdő mérnöknek – aki még nem is biztos abban, hogy szüksége lesz kamarai jogosultságra – a kötelező tagság és a díjfizetés elsőre terhesnek tűnhet. Mi az, amit a Kamara nyújtani tud ezért cserébe? Hogyan lehet ezt „védőhálószerű” szolgáltatásként értelmezni?
Egyetértek azzal, hogy a tagdíj kérdése sokakat érzékenyen érint. Ugyanakkor fontos látni, hogy közgazdasági értelemben a kamarai díjakat reálértéken tartottuk – tehát nem az MMK elnökség szorgalmazta a növelést, hanem a jelenlegi alapszabály rögzíti, hogy a hozzájárulást a mindenkori garantált bérminimum alapján kell meghatározni. Ez ugyan nominálisan emelkedhetett, de reálértéken nem jelentett tényleges tehernövekedést. Az más kérdés, hogy a kialakult nemzetgazdasági helyzetben ez relatíve nagyon kedvezőtlenül érintette a tagokat, ezen el kell gondolkodnia azoknak, akik nem támogatták a díjnövekedés mérséklését.
Ennek ellenére természetesen van feladatunk abban, hogy a tagok érezzék, a kamara valódi értéket nyújt számukra. A mérnökigazolványhoz számos kedvezmény kapcsolódik, és a tagok térítésmentesen férhetnek hozzá a szabványokhoz, ami komoly szakmai támogatást jelent. Ha ezeket valaki egyénileg szeretné elérni, jelentősen többet kellene fizetnie. Ezek a szolgáltatások tehát valós értéket képviselnek. Ugyanakkor elismerem, hogy mindig lehet hatékonyabban gazdálkodni. Mindannyiunknak azon kell dolgozni, hogy az erőforrásokat a lehető legjobban használjuk fel, és ha így teszünk, a tagdíjfizetési rendszer még igazságosabbá és arányosabbá válhat. Említettem a biztosítási társulást, számomra ez az egyik legfontosabb cél a mostani ciklusban. Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor a tagok ténylegesen érezni fogják, hogy mit jelent a közösség ereje – és miért éri meg kamarai tagnak lenni.
A digitalizáció az utóbbi években szemmel láthatóan felgyorsult az építőiparban. Ebben milyen szerepet vállal a kamara? Milyen képzésekre, támogatásra számíthatnak a mérnökök?
Ez egy kulcskérdés. Az új beruházási törvény olyan követelményeket fogalmaz meg – különösen a BIM alkalmazásával kapcsolatban – amiknek a gyakorlati teljesítése komoly kihívást jelent a szakmának. Éppen ezért igyekeztünk elébe menni a dolgoknak: megalapítottuk a BIM szakmai kollégiumot. Ez a grémium nemcsak érti a BIM jelentőségét, hanem képes keretbe is foglalni a róla szóló szakmai diskurzust – ami kulcskérdés, hiszen nem mindegy, ki határozza meg a működés szabályait. A kollégium néhány hónapja működik, és nemcsak az informatika irányból közelít, hanem a különböző szakterületek – tartószerkezet, gépészet, villamosság – specifikumait is figyelembe veszi. Azt szeretnénk, hogy ez a testület ne adminisztratív felület legyen, hanem valódi mérnöki műhely. Emellett folytatjuk a BIM mesteriskola programunkat is. A képzést nem először indítjuk, és nyugodtan mondhatom, hogy ha valaki Magyarországon komolyan szeretne BIM-et tanulni, akkor a kamarai mesteriskolában megtalálja és megkapja az alapokat hozzá.
A kamara saját működésében hogyan jelenik meg a digitalizáció?
A belső rendszereinket is teljesen megújítjuk. Az év második felére egy új integrált irányítási rendszer lép majd életbe, ami nemcsak az országos kamara, de a területi kamarák és a tagok számára is egységes és átlátható platformot teremt. Nemrég elindult az új honlapunk is, amit később a tagozati oldalak is remélhetőleg integrálnak majd – jelenleg 21 tagozati honlapból csupán 12 működik ténylegesen. Ezt szeretnénk egységesíteni.
Mi a helyzet a szoftverpiac monopolhelyzeteivel, amik sokakat érintenek?
Ez nagyon érzékeny pont. A BIM-kollégium egyik célja épp az, hogy a tagjainkat ne csak a képzéssel, hanem gyakorlati alternatívákkal is támogassa. Próbálunk olyan BIM-es szoftvereket bemutatni, amik nem kizárólag éves bérleti konstrukcióban elérhetők, hanem megvásárolhatók is – például egy kiváló spanyol fejlesztés, amihez most kamarai kedvezményt is sikerült elérnünk. Sokan érzik ezt problémának: az árak, a kizárólagos licenszek – ezek valódi nehézséget jelentenek a tervezőirodák számára. A célunk az, hogy valódi piaci versenyt teremtsünk, és hogy a mérnökök ne érezzék magukat kiszolgáltatva néhány globális szereplőnek. Ha ezen a területen érdemi előrelépést tudunk tenni, az az egész szakma javát fogja szolgálni.
Ön személyesen hogyan élte meg az elmúlt négy évet? Miben változott, mit tanult ebből az időszakból?
Mindenképpen egyfajta „muníciót” kaptam a következő négy évre, főleg, hogy mit és hogyan ne csináljak. Megerősödött bennem az is, hogy mi az, amit változatlanul érdemes folytatni. Az ember közben tanul, tapasztalatokat szerez, és hiszem, hogy ezek a tanulságok most gyümölcsözőbbek lesznek, mint valaha. A tagoktól érkező visszajelzések alapján úgy érzem, nem csupán udvariasságból vagy eufémizmusból fogalmaznak meg pozitív véleményt köztestületünk elmúlt négyéves működéséről. A legtöbb megkeresésben az szerepelt, hogy komoly és jó irányú változásokat tapasztalnak, úgyhogy tartjuk ezt az irányt.
Huszár Eszter
További interjúk, szakmai háttérelemzések és a mérnöki közélet kulisszatitkai elérhetők a Magyar Építéstechnika weboldalán:
👉 https://magyarepitestechnika.hu
