Klasszifikációs harc a magas- és mélyépítés között

A költségvetési klasszifikáció nemzetközi megoldásáról és a magyar kezdeményezésekről beszélgettünk Lengyel Balázs költségtervező mérnökkel, az ÉKTR egyik megalkotójával a Spányi Partners Zrt. egyik tulajdonosával. 

A költségtervezést és a BIM tervezést az elemalapú klasszifikáció támogatja és nem a munkanem alapú. Ellentmondásos piaci várakozás kíséri a tavaly életbe lépett új építési törvény BIM előírásának gyakorlati megvalósu­lását. Most dől el, hogy az építőipar állam által indított digitalizációja eredményez­het-e egységes piaci fejlődést. Az állam elvárása, hogy a beruházások tervezésé­nek korai szakaszában reális költségtervet kapjon. Ehhez egy fejlett digitális munka­folyamat felépítése szükséges, amelyre jó nemzetközi gyakorlatot találni, miközben itthon nincs hagyománya az egységes piaci gyakorlatnak.

Mielőtt belevágnánk a beruházási költség­tervezés magyar történetébe, ön hogyan vált e szakterület specialistájává?

Lengyel Balázs – Ha kivitelezőnél kezd el valaki pályakezdőként dolgozni, akkor vagy a helyszínre kerül és építésvezető lesz, vagy az irodát választja és előkészí­tővé válik. Én előkészítőként kezdtem, ren­geteg helyszíni jelenléttel. Éreztem a beton szagát és mellette ártükröket készítettem. Ezért van máig nagy szerepe a munkám­ban a költségtervezésnek is. El kell nyerni munkákat, amihez jól kell tudni árazni, becsülni, rögtönözni, érezni kell a volume­neket, nagyságrendeket. 2001 óta dolgo­zom a magasépítésben költségtervező mér­nökként és projektmenedzserként, a Spányi irodához pedig 2007-ben csatlakoztam, ahol az első feladatom az volt, hogy rakjak össze magunknak egy olyan költségvetési struktúrát, amit adatbázisként használha­tunk. Akkor vetettem bele magam igazán a témába, kutattam a hazai és külföldi gya­korlatot, majd végül megalkottam a céges verziónkat.

A Spányinál nagy hangsúlyt fektetünk a BIM munkafolyamatokra és a költségtervezésre, emiatt tudjuk, hogy mennyire nehéz ma az egységes piaci BIM klasszifikáció hiányában a költségterveket a BIM modellekkel összekapcsolni. Pedig hatalmas piaci tapasztalattal rendelkezünk a magasépítés különböző területein.

A költségvetési klasszifikáció mennyire volt Spányi-specifikus, vagy más vállalat is könnyen alkalmazhatta?

L. B. – Magunknak fejlesztettük, ugyan­akkor a piac elég kicsi, és számos alkalom­mal kapjuk vissza saját anyagunkat, amit mi pozitív piaci visszajelzésnek tekintünk.

Rátérve a BIM-re, tehát ma a vállalatok egyedi klasszifikációkkal dolgoznak, de most az állam is elkészíti a sajátját, mint nagyberuházó.

L. B. – Valóban, ennek köszönhetően most van hatalmas esély arra, hogy az AEC piacon meghonosodjon egy profes­szionális, nemzetközi szintű és a piaci szereplők számára egységes adatkeze­lési folyamat és gyakorlat, amely kiszol­gálhatja a BIM modelleket és egységes klasszifikációban gondolkodik. Ez azért fontos, mert itthon eddig nem sikerült a piacon semmilyen általánosan elfogadott osztályozási rendszert vagy klasszifikációt létrehozni, elfogadtatni.

Mondhatni fehér terület itthon a költség­tervezés, de mi a nemzetközi gyakorlat?

L. B. – Több szakmai intézmény és szer­vezet támogatja e szakterületet, illetve végez kiemelkedő nemzetközi munkát. Irodánk képviseli Magyarországot például a CEEC szervezetében (European Council of Construction Economist), amelynek tavaly Spányi György lett az elnöke, én pedig tagként veszek részt a munkában. Ez a szervezet a költségtervező mérnökök európai szintű szakmai szervezete, kiemelt témája a BIM, és a költségtervezési mód­szertanok megismertetése minél több országban. Tehát van honnan meríteni.

Innen ered az ÉKTR létrehozása? Az ön vezetésével már a magasépítésre korábban létrejött egy költségtervezési klasszifiká­ció, az ÉKTR. Ez sem tekinthető megfelelő kiindulásnak?

L. B. – Az ÉKTR valóban a magasépítés költségtervezésére készült klasszifikáció, amelyet az azóta már megszűnt ITM fel­kérésére az ÉVOSZ-szal közösen hoztunk létre. A piac nagy szereplőinek a munka elején bemutattuk, hogy milyen megoldási lehetőségek lennének, átvenni egy nem­zetközit, vagy létrehozni egy saját verziót.

Nemzetközi lehetőségként az ICMS (Inter­national Cost Management Standard) meg­oldását mutattuk be, illetve különböző európai országok kiforrott megoldásait, de végül inkább egy új verzió létrehozása mellett döntöttünk. Ez lett az ÉKTR, ami valahol a régi Spányi modell továbbfejlesz­tett verziója. Most az ÉMI-nél van, és arra vár, hogy egy építőipari műszaki irányelv lehessen belőle.

Röviden mit érdemes tudni az ÉKTR-ről?

L. B. – Az ÉKTR a magasépítés költség­tervezésére készült klasszifikáció. A költ­ségtervezők iszonyatosan éheznek az ada­tokra, amihez jelenleg nem férnek hozzá, mert nincs itthon rendszerezve, gyűjtve, de ami nélkül nem lehet a tervezés alatt költségvetéstervezést végezni. Létfontos­ságú lenne egy adatbázis, ami elérhető, és a legtöbb piaci szereplő használja.

Az ÉKTR a magasépítésre jött létre, alkal­mazható a mélyépítésben is?

L. B. – Nem, de azt gondolom, hogy a világon mindenhol felismerték, hogy az építési projektek különbözősége akkora léptékű, hogy nem szabad multifunkcio­nális eszközben gondolkodni. Gondoljunk csak bele, hogy például hasonló struk­túra alá hozható-e egy gátépítés egy vasút építésével vagy egy kórházéval? Mi egy­értelműen a külön szabályozás mellett vagyunk.

Az ICMS is a tipizáció irányába ment el. Ők 19 fajtát határoztak meg, ebből a 01-es például az épületek kategóriája, a 03-as a vasúté, az 04-es az alagúté, a 08-as az erőművek, a 13-as pedig a gátaké. Magyarországon nem biztos, hogy szükség lenne ekkora szortimentre, de biztos, hogy nem elég csak mély- és vagy magasépí­tési csoportokat megalkotni. Továbbá, gon­dolni kell a vegyes projektekre is, hiszen melyik az a mélyépítési projekt, ami ne tartalmazna magasépítési projekteleme­ket vagy fordítva. Ott hogyan járjanak el a szereplők?

Az állam most professzionális előkészítési igénnyel jelenik meg, miközben a piaci sze­replők eddig nem tudtak kompromisszumra jutni.

L. B. – Szóbeszéd alapján terjed az infor­máció, hogy valami készül. Nagyon örü­lünk, hogy újra terítéken van ez a téma, és bízunk abban, hogy megértik a kérésünket és már mindenkinek egyértelmű, hogy kell az egységesítés, továbbá hogy a költségve­tési és a BIM klasszifikáció nem ugyanaz, viszont a kettőt könnyen átjárhatóvá és összekapcsolhatóvá kell tenni. Mi ennek a megoldását várjuk a döntéshozóktól, és ha ez megtörténik, akkor tényleg beszélhe­tünk a szakmai rendezvényeken a Reicher Péter által is említett Huni-classról.

Tehát minél egyedibb valami, annál inkább szükség van a specializációra?

L. B. – Igen, annál fontosabb, hogy ne kelljen ráhúzni egy nem oda illő megol­dást.

Magyarországon ismert ez a nemzetközi megoldás és gyakorlat?

L. B. – Nem.

Miért nem?

L. B. – Az angol alapítású világszerve­zet, a RICS (Royal Institution of Charte­red Surveyors) magyar szervezete próbálja ismertté tenni, eddig kevés sikerrel. De azt is látni kell, hogy itthon a közép-európai, német piaci kultúra tekinthető hagyomá­nyosnak, a világszervezet pedig angolszász kultúra alapján közelíti meg ezt a szakmai kérdést.

Mi a kettő között ezen a téren a különbség?

L. B. – Az angolszász megközelítés szerint a költségvetési klasszifikáció az épületek elemei alapján rendszerez, a közép-euró­pai és német irány pedig inkább munkanem alapján. Ez utóbbiban például egy csoport­ban van az építményben az összes szige­telés, és mindegy, hogy azt a szigetelést a beruházás mely szakaszában, az épületen hol és mikor csinálják.

Az ÉKTR készíté­sekor pont e kettő megközelítést próbáltuk összeházasítani, mert egy munkanem alapú költségvetést nehéz kezelnie egy beruhá­zónak, mert ha például vizsgálja a hom­lokzat összes költségét, akkor annak árát a munkanem alapú struktúrákban nagyon sok helyen szétszórva találni, ami renge­teg hibázási lehetőséget hordoz magában. Ma a változtatások korát éljük, a projektek műszaki tartalma egy mozgó célpont a sze­replőknek (sajnos), nemcsak a tervezéskor, de még a kivitelezés utolsó időszakában is változik a műszaki tartalom, és ennek az új igénynek (változtatások gyors beépítése a beruházási folyamatba) is meg kell felelnie a klasszifikációnak.

Ez alapján választani kellene az angol­szász és a közép-európai/német megköze­lítés között?

L. B. – Nem feltétlenül. Inkább kellene egy az ÉKTR-hez hasonló, mindkét szemléletet figyelembe vevő, egységes költségtervezési klasszifikáció, ami mindenkinek jó, ezért egyre többen használnák, és elterjedhetne.

Hol van ebben a folyamatban a tervezők szerepe?

L. B. – A költségvetési kiírásnál min­denképpen, de sok esetben a költségterve­zés is a tervező feladata és felelőssége. Az ÉKTR-t úgy akartuk megalkotni, hogy az minden szereplőnek jó legyen. Ugyanolyan fontos, hogy a tervező is könnyen használ­hassa. A kivitelezők jellemzően szakkivi­teli munkák, alvállalkozók szerint igény­lik a csoportosítást, a tervező munkájához pedig az passzol, ha egy bizonyos rend­szer/munkanem a szaktervezőhöz van cso­portosítva, a műszaki ellenőr pedig azt szeretné, ha a csoportosítás az építési idő, az építés sorrendjében lenne, ami a telje­sítési igazolások miatt kell. Tehát nagyon eltérőek az érdekek és elvárások.

De akkor mi a gátja annak, hogy például az ÉKTR sem robban be?

L. B. – Nem tudom mérni, hogy kik hasz­nálják, több szakmabeli kollégám jelezte már, hogy ők ezt használják, de robbanás­ról biztos nincs szó. Marketinggel lehetne ezt gyorsítani, de most mindenki vár arra, hogy az állam saját beruházásaira milyen megoldást hoz létre, és persze ehhez jön még az iparágat jellemző lassú változási hajlandóság.

Eddig költségtervezési klasszifikációról beszéltünk, de ugyanilyen szükség van a BIM klasszifikációra is.

L. B. – Pontosan. A BIM tervező mérnö­kök a geometria elemeit tervezik meg, a saját megközelítésük szerint, a költségki­írók pedig ebből egy másik megközelítés szerint készítenek egy tételt, és ez a kettő nem egy. A világban is alig találni arra példát, hogy ezt a kettőt össze tudták volna dolgozni, és ugyanaz a BIM-ből lehívott elem beilleszthető a költségstruktúrába. Csak ismételni tudom, hogy a nemzetközi gyakorlat is külön veszi a költségklas­szifikációt a tervezésitől. De az alapelv ugyanaz. A költségtervezők ugyanazt a falat mindig egy sorszámcsoport alatt sze­retnék látni. Amikor BIM klasszifiká­ciót keresünk, hogy melyik a jó és milyen legyen, akkor szintén minden tervező azt szeretné, hogy az adott falat mindenki ugyanabba a csoportba tegye, de ettől még a kettő nem ugyanaz. Az ÉKTR nem lesz jó a BIM klasszifikációra.

Hatalmas az ellentét a mély- és magasépí­tési szereplők között, miközben a tét a BIM és a költségvetési klasszifikáció. Hogyan dőlhet el ez a szembenállás?

L. B. – Nem tudom, hogy ellentétnek kell-e ezt nevezni, de, ha egymásra eről­tetnek valamilyen klasszifikációt, akkor biztos lesz ellentét. Ha az ÉKTR-t nem soroljuk ide, akkor nincs a piacon egysé­ges tételrend, és nincs BIM klasszifiká­ció sem, de ha lennének, akkor is kérdé­ses, hogy működőképesen össze lehet-e a kettőt hozni. Ez fontos kérdés, mint aho­gyan az is, hogy a magas- vagy a mély­építés szemszögéből közelítsünk-e a megoldáshoz.

Véleményem szerint nem szabad összemosni, külön kell hasz­nálni, mert ami mindenre jó, az sem­mire sem jó, és ezt jól mutatja a nemzet­közi gyakorlat. A költségtervezést pedig hasonlóan a tervezőkéhez egyértelműen az elemalapú klasszifikáció támogatja, segíti és nem a munkanem alapú. Mind­kettő kell, csak kell egy szereplő, aki ezt összedolgozza. Ez lehetne a Huni-class, amelyről lehetett már hallani, és nagy szükség lenne rá.

Mi történik, ha olyan megoldás születik, amelyet a piaci szereplők többsége nem vesz át?

L. B. – A törvény alapján a BIM elvá­rások az állami beruházásokra lesznek kötelezők. Ha a magánszektor más műkö­désre áll rá, akkor kettéválnak a piaci sze­replők. Most még bárki meg tud tervezni egy állami projektet, de kétfajta rendszer­rel nem tudni, hogyan tudna dolgozni egy iroda. Nehéz elképzelni, hogy egy BIM tervező kétféle klasszifikációban egy­aránt jó lehet, ez ellentmond a tapasztalat­nak. A piacvezető tervezőirodák úgyneve­zett warehouse-ban tárolt elemkészlettel dolgoznak, aminek átalakítása, megkettő­zése nem kis feladat. Előfordulhat, hogy az állami szektor előírását a piaci gyakor­latba átültetnék, de a magánszektor jó gya­korlata akkor sem tudna átmenni az állami szektorba. Emiatt is egy olyan megoldásra lenne szükség, amely a magánszektor szá­mára is hasznos lehet.

Kecskeméti Judit